A művészet vagy a zene, tájékoztathatja-e az egót a Jelenlétről?
Kérdés: :A zenén keresztül tapasztaltam meg a Jelenlétet, s úgy érzem, hogy a Kegyelemnek ez egy nagyon mély érzése... bizonyos értelemben, én is csak egy hangszer voltam, amin „játszottak.” Úgy, ahogy az emberi hangokat is hangszereknek hívjuk. A kérdésem erre, a Kreativitásra, és az ehhez jövő műalkotások kapcsolatára vonatkozik. A művészet vagy a zene, tájékoztatja-e az egót a Jelenlétről? Hogyan legyen része az egyén, ennek a megnyilvánulásnak úgy, hogy közben ne bonyolódjon bele ebbe túlságosan, távolságot tartva úgy, hogy ne legyen megszállottja ennek a folyamatnak?
Eckhart:Egyrészről, van a kreatív eljárásod – a zene, vagy a művészet. Aztán meg ott van a befejezett alkotás – a zenedarab, amit eljátszottál, vagy az a művészi munka, amit valaki szemlél. Mikor azt kérded, „A művészet vagy a zene, tájékoztathatja-e az egót a Jelenlétről?” – akkor az van, hogy az egó nem is tud semmit a Jelenlétről, így ez nem teheti meg ezt. Az egóban valami megnyílásnak kell lenni abból a célból [számodra], hogy befogadja azt az erőt, ami a zenében vagy a művészetben lappang, ami a mélyebb helyből teremtődött meg.
Jó sok zene és művészet van, ami nem szükségképp ebből a mélyebb helyből jött létre, de az egó megpróbál okos lenni. Beszéljünk valami olyan zenedarabról vagy művészi munkáról, ami a Csenddel, vagy a Jelenléttel való kapcsolatból jön elő. Valamilyen fokban, a műalkotás vagy a zenedarab, még mindig hordozza ezt az energia mezőt. Ez [egy személyt] érintkezésbe hozhat a belül lévő, mélyebb dimenzióval. Egy ici-pici megnyílás kell. Ha csak az egó sűrűsége van ott, akkor a művészet vagy a zene átalakító lehetőségei nem valósulnak meg. Egy kis megnyílás szükségeltetik a nézőben vagy a hallgatóban, s akkor teljesen csodálatos dolog lehet hallgatni azt a zenét, vagy elmélyülni egy műalkotásban. Átközlekedhetsz, még ha egy pillanatra is, abba az éber csendbe, amiből az, eredetileg elő jött. Ez egy csodaszép dolog.
A másik aspektus az mikor „elveszted önmagad” – túl mélyre mész, majdnem elveszted magad azon a talajon, amelyből a kreativitás jön. A kreatív eljárásnál, mindig meg kell lennie az egyensúlynak, hogy ne veszítsd el magadat a Létben. Ez megtörténhet egy művésszel is, ez megtörténhet olyan emberrel is, aki spirituálisan felébredt – ők hirtelen, annyira mélyen szántanak bele a Létbe, hogy elvesztik minden érdeklődésüket a cselekvés iránt. Ez történt néhány spirituális mesterrel is, akik anélkül töltöttek el néhány évet, hogy bármit is tettek volna.
Például, Ramana Maharshit, Indiában, csak azért kellet néhány évig táplálni, mert egyáltalán nem vett magához semmi ételt. Annyira elmerült a Létben, hogy csak ült ott. Az emberek valami rendkívülit fedeztek fel vele kapcsolatban – amit ők nem csináltak Nyugaton – és szájába tették az ételt. De egy bizonyos egyensúly veszteség volt ott, ő már nem funkcionált ebben a világban. Ez persze, egy extrém példa. Fokozatosan, néhány év után kezdett el működni megint, s képes volt visszanyerni az egyensúlyt, az itt, kint lévő dolgokkal való foglalkozás, és a Léttel való összekapcsolódottság között. Egy enyhébb, kisebb módon ez történt velem is, mikor teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a „cselekvés” iránt, és két évig ide-oda sodródtam. Ez nem volt „probléma” a számomra, ez csak azoknak az embereknek volt az, kik rám figyeltek, vagy ismertek engem. Így, egy egyensúly veszteség volt ott egy ideig, de az egyensúly magától fokozatosan újra helyre állt. Nekem nem volt semmilyen tanítóm, így ez, mint olyan, egy természetes folyamatként átalakult.
Amennyiben belül haladsz, és olyan formát alakítasz ki, ami a formamentesen nyugszik, ami ez által van használva – úgy az, rajtad keresztül tud bejönni, a forma ezen világába. Ne maradj ott, és ne veszítsd el magad abban – ez nem szükséges.
A zene egy csodálatos mód arra, hogy megérintsük a belül lévő csendet. A hallgató szempontjából, az a fontos hogy ne váljon függővé sehogy sem, semmilyen külsőnél ahhoz, hogy a Jelenlét állapotába belépjen. Mivel a zene is egy segítség lehet, így ott is egyensúlyra van szükség. Ha, csak akkor tudsz csendessé válni, mikor egy bizonyos fajta zenét hallgatsz, akkor az, nem teljesen megfelelő, mivel valami olyan külsőtől függsz, ami ahhoz kell, hogy érintkezésbe kerülj avval. Mint egy segítségként használd azt, és ez ugyan az, mint egy spirituális tanító vagy spirituális tanítás – az nagy segítség, hogy meghallgatsz egy szalagot vagy megnézel egy videót, de ne válj teljesen függővé attól. Minden spirituális tanító megmondja neked, mikor eljön az idő, hogy „elég volt.” Az igaz tanító, az benned van. Amit bennem látsz, amit oly pontosan bennem találsz, az muszály hogy meglegyen benned is – egyébként, nem is látnád azt. Egy jó tanító mindig önmagadhoz irányít vissza téged, s nem ad tápot semmiféle függőségre.
Tudjuk, mi segít, használjuk azt, de ne váljunk függővé. Végül is, csak az szükséges a számodra, hogy bármi segítség nélkül juss oda. Tanítókat és tanításokat még ekkor is méltányolhatsz. Én akkor szeretek hallgatni más spirituális tanítókat, ha ők a legmélyebb helyről jönnek – mégis, nagy öröm van abban. Ennek semmi köze sincs a szükséghez, ez csak ugyanannak a mély igazságnak egy kicsit eltérő kifejeződése. Ez csodálatos.
Valamint, te láthatod azt bárhol – nem számít milyen formában rejtőzik is az. Képes vagy arra, hogy meglásd az átragyogó igazságot, bárhol is rejtőzik az. Ez meglehet, hogy valami ősi vallásban, nagyon mélyen rejtőzve van. Látod azt ott, átragyogva – lehet jó sok mitológiával körülvéve, jó sok kulturális hittel körbevéve, s mégis mélyen lent ott, megláthatod ezt az igazságot, keresztül ragyogva minden körös-körül lévő mitológián stb.stb.-in. Ez az, aki te vagy.
