Az ego az emberi psziché kettéhasadása révén jön létre, melynek során az identitás két részre különül el: „én”-re és „magam”-ra. Ezért minden ego skizofrén, a szót ez esetben népszerű, „hasadt személyiség” értelemben használva. Együtt élsz a magadról alkotott mentális képpel, egy fogalmi énnel, amelyhez valahogy viszonyulsz. Maga az élet válik fogalmizálttá és valódi lényedtől elkülönültté, amikor az „életem”-ről beszélsz. Abban a pillanatban, amikor azt mondod vagy gondolod, hogy az „életem”, és elhiszed, amit mondasz (ahelyett, hogy azt egyszerűen megszokott beszédmódnak tekintenéd), beléptél a káprázat birodalmába. Ha létezik olyan dolog, hogy az „életem”, akkor abból az következik, hogy az én és az élet két, egymástól különálló dolog, tehát el is veszíthetem az életemet, a képzelt, kincsként becsült tulajdonomat. A halál így látszólag valósággá és fenyegetéssé válik. A szavak és a fogalmak az életet olyan, egymástól elkülönülő szegmensekre szabdalják, amelyeknek önmagukban nincs realitásuk. Akár azt is mondhatjuk, hogy az „életem”-gondolat a szétválasztottság eredeti káprázata, az ego forrása. Ha én és az élet kettő, ha én elkülönülök az élettől, akkor minden dologtól, minden lénytől, minden embertől is elkülönülök. De ugyan hogyan különülhetnék el az élettől? Ugyan milyen „én” létezhetne az életen, a Léten kívül? Ez teljes lehetetlenség. Tehát nincs olyan, hogy az „életem”, és nekem nincs „életem”. Én élet vagyok. Az én és az élet egyek. Nem lehet másként. Miként tudnám hát az életemet elveszíteni? Először is: hogyan veszíthetnék el olyan valamit, amit sosem birtokoltam? Hogyan veszíthetne el az, ami vagyok? Sehogy. Ez lehetetlen.
