A múlt héten, a közönség közt végig ültem, kb. 200 emberrel együtt, Eckhart Tolle 12 órás beszédjét, ami 4 napig tartott. Én egyszer sem éreztem azt, hogy Eckhartnak a legcsekélyebb szándéka is lett volna arra, hogy megváltoztasson engem, vagy a hallgatóságból bárkit is, bármilyen módon, és mégis, most, ahogy mindenegyes nap telik, érzem, hogy valahogy mélyen, meghatározhatatlan módon, változást érzek. Mi az, ami történik?
Óckodást érzek még attól, hogy Eckhartot Eckhartnak hívjam. Az látszik pontosabban, hogy úgy hivatkozzak rá, mint az emberre, aki a széken ül. Az ember, aki széken ült, a színpadon, szó szerint nyugalomban volt. Semmi vágya nem volt arra, hogy szórakoztassa a hallgatóságot. A személy, aki a szomszédom volt mellettem, alvásba sodródott és lágyan elkezdett hortyogni. Néhányszor éreztem, hogy a szemhéjam elnehezül, mivel én is az alvás küszöbére kerültem. Vegyük figyelembe, hogy az ember, aki a színpadon ült, teljesen unalmas volt. Akkor mégis, miért van az, hogy átalakító hullámok mennek keresztül folyamatosan, ezen a téren, ami én vagyok?
Egy hosszú csend tere után, Eckhart elmosolyodott, és azt mondta, „Egy színpadon ülve, és nem tudva azt, hogy mit mondjunk, az egy rémálom lehet.” Nevettünk. Eckhart elmosolyodott, és néhány pillanatig csendesen ült. „Az, az igazi rémálom, hogy ha azt gondolod, hogy neked tudnod kéne, hogy mit is mondj.” Másik szünet. Ha élvezed a nem-tudást, ha kényelembe vagy azzal, hogy nem tudsz, akkor tulajdonképpen, nagyon kellemes itt ülni.” Elégedetten elmosolyodott és még nagyobb csend lett. Az ember a színpadon, egyértelműen elégedett volt. Egyáltalán nem aggódott azzal kapcsolatban, hogy mit kéne mondania. Három TV kamera is rajta volt, még se zavartatta magát egyáltalán. Nem sietett és nem érezte úgy, hogy neki szórakoztatnia kéne bárkit is.
Furcsa ebben a jelenlétben lenni, a szorongás teljes hiánya nélkül.
Az embernek, aki széken ült, nem kellett megváltoztatnia semmit. Kényelembe volt azzal, ami úgy volt, ahogy volt. Ez minden.
Egy nő a hallgatóságból, fel lett szólítva, hogy kérdését feltéve, jöjjön a mikrofonhoz. Felrohant a mikrofonhoz és dagályosan kitört, „Szeretlek!” Az ember a színpadon, közvetlenül ránézett, és teljes határozottsággal azt mondta, „Te magadat szereted.” A nő egyetértett, s aztán folytatta, hogy feltegye a kérdését. Mikor az emberek csodálják Eckhartot, mikor az emberek vonzódnak iránta, akkor ő, valójában, a saját tulajdon realitásukra ébreszti rá őket. Ami után mi sóvárgunk, az a saját tulajdon igazságunk vagy lényegünk, közvetlen megtapasztalása.
Az ember a széken ülve, a színpadon, teljes könnyedség és megvalósulás érzékkel folytatta tovább.
Miért van ez?
Mert ő, teljesen egy a mélyebb lényével. A forrással való ilyen kapcsolatból, a békének egy folytonos kiáramlása van.
Még most is, napokkal később, keresztül menve, számos hétköznapi szokásos drámán, a munkában és otthon, meg van nekem ez a furcsa érzet a létről, ami az emlékezés küszöbén van, valami, ami régóta el lett felejtve. Az ember a színpadon emlékeztetett engem arra, hogy nekem szintén meg van a kapcsolatom a forrással, ami képtelenség, hogy az, másképp legyen.
